1958
LAPOZGATÁS EGY EMLÉKKÖNYVBEN

- Szivós István nagyszerű pályafutásáról -

Három esztendő híján harminc éve, hogy egy kis szegedi család vándorbotot vett a kezébe és Budapestre költözött. A szülő az életre szővögetett álmokat, a vékonydongájú, hosszú Pista pedig a sporttal kapcsolatban. Három évtized távlatából nézve az álmok beteljesedtek. Sőt, Szivós István talán tíz gyermekév alatt sem álmodhatott annyi szépet a sportról, mint amennyi pályafutása során akár egy évben megvalósult.

A 30 év előtti vékony gyerek már 38 éves, hatalmas termetű, világszerte ismert sportoló, kétgyermekes családapa, a vasasszakszervezet elismert munkatársa és edző. A múlt év végén befejeződött egy csaknem negyedszázados, aranybetűkkel és aranyérmekkel teleírt sportpályafutás. Az utóbbi évek egyik kiemelkedő magyar sportolója búcsút mondott a hálót szakító góloknak, az izzó mérkőzéseknek. Tízezrek búcsút vettek a gólzsáktól, a világ egyik legjobb játékosától, a kétszeres olimpiai és egyszeres Európa-bajnoktól. De csak a játékostól! Hatalmas alakja továbbra is ott látható a medencék környékén s mint a Vasas edzője igyekszik egy nagy pályafutás gazdag tárházából szívet, tudást és erőt önteni a fiatalokba.

Szivós István segítségével lapozzunk át sportpályafutásának regényén.

1920. augusztus 20-án született, Szegeden, a Tiszában tanult meg úszni. A víz rabja volt, sporttevékenysége a fővárosban mégis a labdarúgó pályákon kezdődött. Egy házban lakott a BSzKRT kölyökcsapatának intézőjével, s így került a labdarúgók közé. Azt mondják, nem is volt rossz jobbszélső, majd jobbhátvéd. Kovács I. Imrével, az MTK csapatkapitányával és Kertész Istvánnal, a későbbi neves Vasas-játékossal rúgta egy csapatban a labdát, ellenfelei pedig Gyetvai, Sárosi III. és mások voltak. Titokban az uszodába is járt, mégpedig a Ganz-gyárból, legtöbbször gyalog a Lágymányosra. Tizennégy-tizenöt éves és már a MUE vízilabdázóinak első csapatába került.

A továbbit már Szivós meséli:
- Éppen idén lesz húsz éve - emlékezik vissza -, hogy egy torna alkalmával felfigyeltek rám és tagja lettem a válogatott keretnek. Válogatottságomat egészen rövid, kényszerű kihagyás miatt 1957-ig megőriztem. 1939-ben az utánpótlás válogatottal kerültem először külföldre, Münchenbe. Két évvel később a felnőtt válogatottban szerepeltem Splitben a jugoszlávok ellen. A spliti bemutatkozást visszavonulásomig még 84 válogatottság követte. Részt vettem a londoni, helsinki és melbournei olimpián, a monte-carlói és a torinói Európa-bajnokságon. Ezenkívül se szeri, se száma, a különböző nemzetközi tornáknak, belekóstoltam a világ csaknem valamennyi uszodájának vízébe.

- Gólkirály is volt?...
- Igen, több alkalommal is. Nem álltam hadilábon a gólszerzéssel, talán ezren is felül van a hivatalos mérkőzéseken dobott góljaim száma. Arra vagyok talán a legbüszkébb, hogy a gólrekorderi címet 38 éves koromban, játékospályafutásom utolsó esztendejében is megszereztem, éspedig 36 góllal.

- Mire emlékszik vissza a legszívesebben?
- Nehéz választani csaknem huszonöt év ezernyi kellemes emkéke közül. Azt hiszem az 1952. évi olimpia volt a legszebb. Talán életem legjobb formájában voltam, játszottam valamennyi mérkőzésen. S ott is a legszebb, az amerikaiak elleni, utolsó mérkőzés volt. Gólarányon múlott, a jugoszlávok vagy mi leszünk-e az elsők: 4:0-ra győztünk, ebből hármat én dobtam. Visszaszereztük világelsőségünket. Különösen első gólom marad örökké emlékezetes. Mindjárt a játék elején dobtam, vagy 8 méterről, a víz alól. Azóta már jó néhány helyen jártam külföldön s ha összekerültem Helsinkiben járt víizlabdázókkal, még mindig felelevenítik.

- Melyik volt a legjobb magyar válogatott?
- Úgy gondolom az az együttes, amely Melbourne-ben aranyérmet nyert. Akkor az ereje teljében lévő jugoszláv és szovjet csapat előtt nyertünk biztosan a bajnokságot. Nagyon jó volt a londoni olimpián szerepelt magyar válogatott is, de akkor sajnos túledzettek voltunk, s ezért estünk el az aranyéremtől.

- Milyen érzés annyi év után utasításokat adni, és nem kapni?
- Ha ránk, emberekre bíznák, örökké 18-20 évesek maradnánk. Az évek azonban kérlelhetetlenül tovább haladnak s az az élet menete, hogy a gyerekből apa, a tanítványból tanító legyen. Szép volt, felejthetetlen a játékos pályafutás, de úgy gondolom ezernyi örömet hoz az edzősködést is, ha látom, hogy játékosaim tanulnak, fejlődnek. Bizakodással és nagy akarással vágok neki új feladatkörömnek.

Eddig jutottunk Szivós István emlékkönyvében. A játékos pályafutás véget ért, a sportregény mégsem fejeződött be.

Csak éppen új fejezet kezdődik...

(írta: Boskovics Jenő)