1980
PETERDI PÁL: Ó, PÓLÓ!

Légből kapott gólok

Szegeden születtem...
Némi babitsi alliteráció kedvéért még hozzátehetném: Szegeden születettem, színésznőt szerettem – de ezzel súlyosan vétenék a történelmi igazság ellen. Szegedről ugyanis már tizenkét éves koromban feljöttem Pestre, így színésznőt szeretnem a Tisza partján még bizonyos nehézségekbe ütközött volna. Hanem úszni valóban szerettem.
Ez eleinte simán ment, később valamivel nehezebben. Ötéves lehettem, hogy egy házunkbéli bácsi szombaton délutánonként magával cipelt a gőzfürdőbe. Pillanatok alatt megtanultam úszni, ma már nem is emlékszem, hogyan. Hanem aztán, hogy be akartam kerülni a SZUE-ba, az már egy kicsit rázósabb volt. Hónapról hónapra próbaversenyeken vettem részt, de ahány próbaversenyen részt vettem, mindegyiken lemaradtam. És az edzők udvariasan taszigáltak ki az uszodából:
- Menj, fiacskám, fejlődj még egy kicsit!
Végül aztán az egyik ilyen próbaversenyre valamelyik helyi Krőzus páratlan értékű tiszteletdíjat tűzött ki. Egy tábla csokit. Na, ezt a versenyt megnyertem. Világéletemben édesszájú voltam.
Pestre kerülve aztán egyszerre a focit kezdtem csupa nagybetűvel írni.1933-34-ben a BESZKÁRT kölyökcsapatában játszottam. Elsősorban azért, mert itt minden edzés után fél liter tejeket osztogattak az embernek, finom puha kenyérrel. Minthogy felmenőim között még véletlenül sem találok akár egyetlen Rotschildot, ma is el kell ismernem: nagy dolog volt ez egy csóró pesti srác számára a harmincas évek elején. A BESZKÁRT kölyökcsapata nem volt rossz abban az időben. Játszott ott egy Kovács Imre nevű gyerek, sőt, az öccse is, Kovács Jóska. Később, az MTK-ban válogatottak is lettek, csak én nem vittem semmire.
Jobbszélsőnek lomha voltam, jobbhátvédnek darabos, hamarosan el is búcsúztunk egymástól – a foci, meg én. Most újabb uszodai szakasz következett az életemben. Valamivel hosszabb az eddigieknél, ma – negyvenegynéhány év után – még mindig javában tart. Akkoriban is létezett valamiféle iskolai fürdetés. Hetenként egyszer lejárhattunk a Fedettbe, a parttól Homonnai Márton ordítozott velünk, edzői minőségben. A vízipóló kétszeres olimpiai bajnoka. Úgy néztünk rá, mint hivő muzulmán egy ajatollahra. A Lágymányos következett a MUE-val, majd újra a Sziget a MAC-cal, végül a háború a hadsereggel. Tizenkilenc éves fejjel bukkantam fel az OB I-ben, két évre rá a válogatottban. 1940-ben Horvátország – ilyen is volt! – ellen debütáltam, Splitben. Borzasztó érdekes rá visszagondolni, újonc létemre, egy eleven legendával pólózhattam egy csapatban. Halassy Olivérrel. Oli még mindig tanári módon űzte ezt az „ipart”. Jött, ment, száguldozott, dirigált azon a fisztulás tenorján, tisztára úgy cselekedett, mintha övé lett volna az uszoda, meg az egész játék.
Ebben az utóbbiban volt is valami.

1945-ben alapító tagja lettem a Vasas vízilabdacsapatának. Szó, ami szó, egész szépen összejöttünk: Jeney, Branci, Csuvik, Szivós, Somhegyi, Goór, Szalay, Kotrás…
És nemsokára mindezekhez még: Markovits, Kálmán.
Most látom: meglehetősen közel került egymáshoz ebben a beszámolóban Halassy Olivér és Markovits Kálmán neve. Szinte egy lélegzetre lehet őket említeni.
Kérem, teljes joggal.
Én Markovitshoz fogható partnerrel sosem játszottam. Fényesen ragyogó csillag lett volna a nagyok között is. Mindent látott, mindent észrevett, jött, mint, intézkedett és bársonylágy passzokat adott. Csak kinéztem a vízből, már ott volt a laszti a kezemen. És ehhez jött még a válogatottban Gyarmati Dezső, meg Kárpáti Gyurika. Isteni csoda lett volna, ha nem nyerjük meg Helsinkiben az olimpiai bajnokságot.
Igaz, előbb még ellenfelet is csináltunk magunknak.
A magyar válogatottat 1951-ben hívták meg először a Szovjetunióba. Akkor még azt sem tudták, mi az a vízipóló. De rettentő tanulékonyak voltak. A moszkvai I. számú uszodában tartottuk az edzéseket. Ők meg figyeltek. Mi az, hogy figyeltek! Sínpályát építettek a medence mellé, gördülő kamerával filmezték minden egyes mozdulatunkat. Markovitscsal együtt még az ottani TF kutatólaboratóriumába is elvittek; nekem a csuklómat vizsgálták, Kálmánnak a fejét, próbáltak rájönni mitől ketyeg bennünk olyan pontosan a póló-óra.
Volt ott egy egészen ügyes kis center. Alig egy fejjel magasabb és alig húsz kilóval erősebb nálam. Bizonyos Pjotr Msvenieradze. Bementem vele a kis vízbe, mutogattam neki, hogyan foghatja meg az isten lábát, milyen az a svédcsavar, mi az a húzás, tolás, pöckölés.
Meglehetősen fogékonynak bizonyult.
Egy évre rá, a helsinki olimpián világklasszis szinten játszott – csavart, húzott, tolt, pöckölt, méghozzá akármelyik kezével.
Mire harmadszor találkoztunk, már csaknem folyékonyan beszélt magyarul.
Legutóbb 1973-ban jártam nála. Az OSC BEK-döntőt játszott Moszkvában. A uszoda előcsarnokában csodálkozva fedeztem fel saját magamat. 1951-es sorozatfelvétel volt, hatalmasan kinagyítva. A svédcsavaromról. Hosszas és nosztalgikus bólogatások közepette nyugtáztuk, hogy fordult egyet az idő, egy generációval odébb járunk. Igaz, az ő válogatottjukban és akad még Msvenieradze, a mienkbe is akad még Szivós, de az már nem az atya, hanem a fia.
- Úgy van ez – mondta a Misi -, hogy azelőtt a gyerekre mutogattak: nézd, ott megy a nagy Msvenieradze fia. Ma meg rám mutogatnak: nézd, ott megy a nagy Msvenierade apja.
Aranyos ember volt ez a Misi. Hatalmas és erős, mint valami tölgyfa. Ünnepi ebédek során szólóban megevett egy egész bárányt, és neki mindig ünnep volt, ha ebédelhetett. Ha csak egy csipetnyi durvaság szorul bele, két játékosra köthetett volna csomót egyszerre a vízben.
Így csak a meccs után kellett félni tőle.
- Pisti – mondta jóságos mosollyal -, Kálmán…
És úgy megölelt, hogy a sportorvos utána nem győzte leragasztani a bordáinkat.
Helsinkiben keserves meccset játszottunk a szovjet válogatottal. Úgy kezdődött, hogy Misi lőtt két parádés gólt, és úgy folytatódott, hogy Szemjonov csaknem megutáltatta velem a vízipólót. Rám tekeredett, mint egy húsevő növény és mindenhova elkísért.
- Pista! – kiáltott Kárpáti Gyurika -, eredj ki a telefonhoz, hátha oda is elkísér…
Ki kellett találni valamit.
- Dezsőkém! – mondtam Gyarmatinak -, menj be centerbe.
Én a medence közepén helyezkedtem, aztán egyszerre megindultam a szovjet kapu felé, mint a meszes. Szemjonov lélekszakadva vágtatott mellettem. A négyméteres vonalnál hirtelen megálltam. Szemjonov nem számított erre, duzzadó vitorlákkal száguldott tovább. Megkaptam a labdát, lőttem egy óriási gólt. Aztán ezt a trükköt a továbbiak során még kétszer megismételtem. 5:3-ra győztünk.

Ezek után az amerikaiakat már „csak” 4:0-ra kellett megvernünk, hogy olimpiai bajnokok legyünk. Ezen a mérkőzésen lőttem életem második legnagyobb gólját. Minthogy én magam az akció legnagyobb részé a víz alatt, csendes fuldoklások közepette töltöttem, csak egy szemtanú elbeszélésére támaszkodhatom. Kárpáti Gyuri így mesélte az esetet:
- Az amerikai megrántott, eltűntem a víz alatt, mint egy torpedó, amely félúton meggondolja magát és visszafelé kezd száguldani. Kétségbeesett csavarral sikerült a labdát még valahogyan Szivós Pista kezére szerválnom. Amikor fél órával később újra a víz színére vergődtem, a labda még mindig Szivós Pista kezén volt. Pistából viszont csak a tenyér látszott. A többit két amerikai vasgyúró gyömöszölte kétségbeesett kollektív munkával a medence betonjába. Kísérteties látvány volt. A két amerikai derékig a víz felett, a hátukon hajókötél vastagságú izomzat, és nyögnek és tekeregnek és küszködnek, és Pista sehol, de a tenyér és a labda mozdulatlanul a víz színén. Aztán egyetlen bársonysima csuklómozdulat. Ez már fekete mágia, mert a következő pillanatban egyszerűen eltűnik a labda. Eltűnik. Másodpercekig keressük a szemünkkel. Az amerikai kapus is, az amerikai hátvédek is, a játékvezető is, a gólbírák is. A tízezernyi néző is. A labda nincs sehol. És akkor hirtelen észrevesszük. Testet ölt valahogyan. Ott vigyorog az amerikai háló legmélyén. 4:0-ra győztünk.
Ez volt, mondom, a második legnagyobb gólom.
A legnagyobbat négy évvel előbb lőttem, 1948-ban, a zágrábi Salata-uszoda megnyitóján. Kisodródtam valahogyan a medence szélére. Giovanoli, a hátvéd bulldog módjára lógott a nyakamon, valósággal belepréselt a falba, pontosan a két métert jelző kék vonalnál. Háttal álltam a kapunak, csak a fal csempéit láttam. Mit tehettem, csavarnom kellett. Tudtam, hogy egyszerű csavarral semmire sem megyek, mert rettentő rossz szögben vagyok és Kovacsics légmentesen zárja a rövid sarkot. Hát ejtve csavartam. Vagy, ha úgy tetszik, csavarva ejtettem.
Anélkül, hogy a kaput láttam volna.
A labda szépen elindult fölfelé, aztán andalító módon, védhetetlenül pottyant be túloldalt a felső sarokba.
Kovacsics a világ kimagaslóan legjobb kapusa volt akkoriban. Meg sem próbálta védeni. És azon a meccsen ettől fogva nagyon szomorú ember benyomását keltette. Mindig dicsérték a technikámat. Hogy lágyan, könnyedén kezelem a labdát, elegánsan, mutatósan oldom meg a legnehezebb helyzeteket is.
Három tényező segített hozzá: adottság, edzés, szerencse.
Először is jó volt a csuklóm és irgalmatlanul nagy a tenyerem. Azt hiszem, ritkaság, hogy egy ilyen masszív kar és egy ilyen péklapát tenyér ennyire lágy és laza csuklóban találkozzék. Ezeket nyugodtan dicsérhetem, hiszen egyikről sem tehetek, készen kaptam őket. Tessék csak meggondolni: majdnem húsz centivel alacsonyabb vagyok a fiamnál, a tenyerem mégis majdnem másfélszerese Pistiének. A labdákat mindig úgy hoztam be az edzésre, hogy felülről fogtam őket és a leghevesebb lóbálásra sem estek ki a kezemből. Ha az ujjaimat egészen széttártam, a labdának jó, ha a fele kilátszott.
A tetejébe, persze, rengeteget skáláztam. Annak idején igen sokat kellett passzolnunk az edzésen. Közelről, távolról, élesen, ívelten, órák hosszat. A labda hosszú-hosszú időn át nem pottyant a vízbe, megszáradt a levegőben. Mindez unalmas is volt, fárasztó is, de persze, roppant hasznos.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szakma legjobbjaitól tanulhattam. Németh Jamesztől, Vértesy Jóskától. Akkoriban az edzők többsége még bement a vízbe, testközelben mutatta, gyakoroltatta, ismételtette a végtelenségig az egyes elemeket.
Németh Jameszt az álló center megtestesítőjeként könyveli el az utókor, csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Mert engem például rettenetes átkokkal sújtott, valahányszor le mertem horgonyozni a kapu közepén.
- Mi az? Te mégy oda a bekkhez? Bele akarsz talán bújni? Na, mozgás, mozgás… tessék a kapufához helyezkedni s aztán forgolódni egyiktől a másikig. Ne várd meg, amíg a bekk elfáraszt, fáraszd el te őt!
Vértesy is örökösen mozgott a kapu előtt. Letette a labdát, felvette, cselezett erre, elindult arra, betört, visszatorpant, tett két tempót jobbra, tett két tempót balra, míg végül aztán apró, rövid kis mozdulattal szinte bedugta a labdát a kapus füle mellett a hálóba. És közben egyfolytában mondta az oktatólagos szövegét.
Ezt csinálta 1948-ban velem és ugyanezt csinálta tegnap reggel a KSI srácaival is. A póló olyan sportág, hogy elég egy kicsit körülnézni, ha az ember csodát óhajt látni.mEzek után az amerikaiakat már „csak” 4:0-ra kellett megvernünk, hogy olimpiai bajnokok legyünk. Ezen a mérkőzésen lőttem életem második legnagyobb gólját. Minthogy én magam az akció legnagyobb részé a víz alatt, csendes fuldoklások közepette töltöttem, csak egy szemtanú elbeszélésére támaszkodhatom. Kárpáti Gyuri így mesélte az esetet:
- Az amerikai megrántott, eltűntem a víz alatt, mint egy torpedó, amely félúton meggondolja magát és visszafelé kezd száguldani. Kétségbeesett csavarral sikerült a labdát még valahogyan Szivós Pista kezére szerválnom. Amikor fél órával később újra a víz színére vergődtem, a labda még mindig Szivós Pista kezén volt. Pistából viszont csak a tenyér látszott. A többit két amerikai vasgyúró gyömöszölte kétségbeesett kollektív munkával a medence betonjába. Kísérteties látvány volt. A két amerikai derékig a víz felett, a hátukon hajókötél vastagságú izomzat, és nyögnek és tekeregnek és küszködnek, és Pista sehol, de a tenyér és a labda mozdulatlanul a víz színén. Aztán egyetlen bársonysima csuklómozdulat. Ez már fekete mágia, mert a következő pillanatban egyszerűen eltűnik a labda. Eltűnik. Másodpercekig keressük a szemünkkel. Az amerikai kapus is, az amerikai hátvédek is, a játékvezető is, a gólbírák is. A tízezernyi néző is. A labda nincs sehol. És akkor hirtelen észrevesszük. Testet ölt valahogyan. Ott vigyorog az amerikai háló legmélyén.
4:0-ra győztünk. Ez volt, mondom, a második legnagyobb gólom.
A legnagyobbat négy évvel előbb lőttem, 1948-ban, a zágrábi Salata-uszoda megnyitóján. Kisodródtam valahogyan a medence szélére. Giovanoli, a hátvéd bulldog módjára lógott a nyakamon, valósággal belepréselt a falba, pontosan a két métert jelző kék vonalnál. Háttal álltam a kapunak, csak a fal csempéit láttam. Mit tehettem, csavarnom kellett. Tudtam, hogy egyszerű csavarral semmire sem megyek, mert rettentő rossz szögben vagyok és Kovacsics légmentesen zárja a rövid sarkot. Hát ejtve csavartam. Vagy, ha úgy tetszik, csavarva ejtettem.
Anélkül, hogy a kaput láttam volna.
A labda szépen elindult fölfelé, aztán andalító módon, védhetetlenül pottyant be túloldalt a felső sarokba.
Kovacsics a világ kimagaslóan legjobb kapusa volt akkoriban. Meg sem próbálta védeni. És azon a meccsen ettől fogva nagyon szomorú ember benyomását keltette.

Mindig dicsérték a technikámat. Hogy lágyan, könnyedén kezelem a labdát, elegánsan, mutatósan oldom meg a legnehezebb helyzeteket is.
Három tényező segített hozzá: adottság, edzés, szerencse.
Először is jó volt a csuklóm és irgalmatlanul nagy a tenyerem. Azt hiszem, ritkaság, hogy egy ilyen masszív kar és egy ilyen péklapát tenyér ennyire lágy és laza csuklóban találkozzék. Ezeket nyugodtan dicsérhetem, hiszen egyikről sem tehetek, készen kaptam őket. Tessék csak meggondolni: majdnem húsz centivel alacsonyabb vagyok a fiamnál, a tenyerem mégis majdnem másfélszerese Pistiének. A labdákat mindig úgy hoztam be az edzésre, hogy felülről fogtam őket és a leghevesebb lóbálásra sem estek ki a kezemből. Ha az ujjaimat egészen széttártam, a labdának jó, ha a fele kilátszott.
A tetejébe, persze, rengeteget skáláztam. Annak idején igen sokat kellett passzolnunk az edzésen. Közelről, távolról, élesen, ívelten, órák hosszat. A labda hosszú-hosszú időn át nem pottyant a vízbe, megszáradt a levegőben. Mindez unalmas is volt, fárasztó is, de persze, roppant hasznos.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szakma legjobbjaitól tanulhattam. Németh Jamesztől, Vértesy Jóskától. Akkoriban az edzők többsége még bement a vízbe, testközelben mutatta, gyakoroltatta, ismételtette a végtelenségig az egyes elemeket.
Németh Jameszt az álló center megtestesítőjeként könyveli el az utókor, csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Mert engem például rettenetes átkokkal sújtott, valahányszor le mertem horgonyozni a kapu közepén.
- Mi az? Te mégy oda a bekkhez? Bele akarsz talán bújni? Na, mozgás, mozgás… tessék a kapufához helyezkedni s aztán forgolódni egyiktől a másikig. Ne várd meg, amíg a bekk elfáraszt, fáraszd el te őt!
Vértesy is örökösen mozgott a kapu előtt. Letette a labdát, felvette, cselezett erre, elindult arra, betört, visszatorpant, tett két tempót jobbra, tett két tempót balra, míg végül aztán apró, rövid kis mozdulattal szinte bedugta a labdát a kapus füle mellett a hálóba. És közben egyfolytában mondta az oktatólagos szövegét.
Ezt csinálta 1948-ban velem és ugyanezt csinálta tegnap reggel a KSI srácaival is. A póló olyan sportág, hogy elég egy kicsit körülnézni, ha az ember csodát óhajt látni.
Lőttem gólt hanyatt fekve lábbal, sőt még fejeltem is gólt a vízben, de nagy produkcióm a csavar volt. Valami furcsa radar irányíthatott, háttal állva is mindig pontosan tudtam, hol a kapu, sőt azt is, merre helyezkedik a kapus. Aztán ehhez képest húztam a csavart egy kicsit tovább – a hosszú sarokba, vagy engedtem el korábban – az innensőbe. Csavarral még passzolni is tudtam, háttal állva is meglehetős pontossággal a berobbanó partner orra elé. Hogy miképpen tudtam ezt így betájolni, fogalmam sincs. Több dolgok vannak égen s földön, Horatio…

Volt a csavarral egy technikai újításom is. A bevett szokással ellentétben nem kellett a labdát a vízre letennem ahhoz, hogy pontosan és erősen tudjam kapura csavarni. A levegőben is meg tudtam csinálni.
Ez a következőképpen ment.
Álltam a helyemen, háttal az ellenfél kapujának. Jött egy jó passz kézre a mezőnyből, vagyis szemből. Azt én szabályosan megfogtam, a könyökömet felemeltem, a tenyeremet labdástól leengedtem keresztben körülbelül az orrom elé. És ebből a helyzetből aztán jó keményen rá tudtam csavarni akármelyik sarokra. Egy ütemet mindenesetre megspóroltam, és ha az ember egy ütemmel meg tudja előzni a kapust, nyert ügye van.
Hogy mennyi dinamit volt ebben a csavarban… arra csak egy példát.
Nem tudom már, melyik válogatott mérkőzésen történt, hogy egy szerencsétlen kis hátvéd véletlenül – vagy puszta hősiességből – beletette a fejét egy ilyen csavarba. Utána hosszabb ideig nem űzhette ezt a kedves játékot. Felrepedt a szemöldöke, a szemhéja, felszakadt a bőr az arccsontján. Valósággal megskalpoltam az arcát azzal a svédcsavarral. Három orvos másfél órán át stoppolta össze a bőrt a szeme körül. Hadd tegyem hozzá: sosem számítottam a gyilkos indulatú centerpribékek közé. Világéletemben galambszelíd lélek voltam, és ha a kapu előtt már nagyon pofoztak, inkább visszahúzódtam a mezőnybe, nehogy bárkinek is el kelljen harapnom a torkát.
Volt még egy technikai megoldásom, amelyre copyrightot válthattam volna.
A jobbról érkező, éles átadásokat nem kellett lekezelnem. Az ilyeneket kapásból, az érkezés ívének és tempójának töretlen folytatásával tudtam kapura lőni.
Gyorsan, erősen és váratlanul.
Azzal vigasztalom magam, hogy ez is a kapus lelki békességét szolgálta. Még megijednie sem volt ideje szegénykémnek.
Nos, nehogy a szerénytelenség vádjával illessenek, hadd fejezzem be ezt a vallomást azzal, hogy értek ám kudarcok is a vízben.
A melbourne-i olimpián például úgy leégtem, akár egy benzinnel itatott szalmakazal.
Igaz, hogy nem pólóban.
Az angolok elleni mérkőzésre melegítettünk, amikor De Raeve, a nemzetközi szövetség elnöke odajött Rajki Bélához.
- Szivós nem játszhat – mondja. – Nem nevezték a vízilabdára.
Rajki elmondta, hogy beneveztek viszont az egyik úszószámra, és így jogom van pólózni is.
- oké – mondta De Raeve -, de figyelni fogom az esetet. Ha Szivós nem indul el abban az úszószámban, megsemmisítem az angolok elleni mérkőzés eredményét.
Ezen ne múlják, rajthoz álltam 200 mellen. Az úszómezőnyben, persze, senki sem ismert és minthogy az előfutam többi résztvevőjénél jó fél fejjel magasabb voltam, félénk pillantásokkal mustrálgattak.
Az első húsz métert – akkor még szabad volt – víz alatt tettem meg. A többiek rögtön a rajt után feljöttek és keresgéltek, hol vagyok. Persze, hogy nem találtak meg, mert ők elől voltak, én meg hátul.
Száz méternél Rajki Béla be is szólt, hogy adjam fel, hagyjam abba. Nem hallgattam rá.
Egyvonalban úsztam egy fülöp-szigeteki fiúcskával, azt meg akartam verni.
Hogy sikerült-e? Kérem, ne kérdezzék! Vallomás ide, vallomás oda, ez az egy maradjon az én titkom. Örökre.